Halottak napjához közeledve a Csongrád Megyei Önkormányzat az évtizedekig eltitkolt és agyonhallgatott Don-kanyarnál elesett magyar áldozatoknak állít emléket. A megyeháza előtti téren október 31-én felavatják Kligl Sándor szegedi szobrászművész Háború című, 2,5 méter magas alkotását.
A megyei önkormányzat emlékéremmel tünteti ki a második világháború magyar szempontból kétségtelenül legtragikusabb ütközetének túlélőit. A Don-kanyarból a 200 ezres II. Magyar Hadsereg katonái közül 120 ezren soha nem tértek vissza. Csongrád megyében a II. világháborúnak megközelítőleg 20 ezer áldozata volt, ennek mintegy a fele a Donnál veszett oda. Szegedről 4728 fő indult a harctérre, és 2500-3000-en vesztették életüket.
Ma már nagyon kevesen élnek az egykori hősök közül, a szegedi 89 éves Palotás Józsi bácsi is elsősorban óriási akaraterejének köszönheti életét. A veterán legnagyobb fájdalma, hogy miközben ma már megemlékezünk az áldozatokról, misét tartunk a tiszteletükre, a társadalom teljesen megfeledkezik a még élő harcosokról, akik évekig titokban tartották múltjukat, mert bűnnek számított. „Még a vállalatban, ahol dolgoztam, sem tudták, hogy a Donnál harcoltam” – meséli Józsi bácsi. „Csak a legszűkebb családom ismerte a titkom.” A Don-kanyarnál történt események 50. évfordulójára készült kiadvány őt hősi halottként említi, pedig óriási kínok és megpróbáltatások árán mégis túlélte a poklok poklát: mindkét lábfeje lefagyott, amputálni kellett. Ha megkérdezték tőle, miért sántít, azt mondta, nyomja a cipő. Palotás József a mai napig semmilyen kitüntetést, elismerést nem kapott, 100 százalékos hadirokkantként 47 ezer forint a nyugdíja.
A szoborról, a feldolgozatlan múltról, az agyonhallgatott áldozatokról, az elmúlásról, az emlékezés méltóságáról Beke Sándor pszichológus veretes gondolatait idézzük. „Egy kicsit minden szoborban benne van a saját lelkünk, mert a művészet megélése rendkívül összetett dolog: esztétikum, gondolataink, érzelmeink, történelmünk és a vágy, hogy valamilyen emléket, történést vagy egy személyt ne porlasszon semmivé az idő, mert gyökerünk az, és identitásunk egy része, ott legbelül. A Donnál elesett hősökre emlékező szobor tehát a bronzba fagyott idő, harc az elmúlás ellen, és örök tanúsága annak, hogy voltak férfiak, akik mertek, voltak nők, akik reméltek, és voltak gyerekek, akik vártak. Ha a Donra gondolunk, minden magyarnak valami néma csend szállja meg a lelkét és a hiány, amit nagyon nehéz betölteni. Azon ezrek és ezrek hiánya, akik ottmaradtak a fronton, a kegyetlen úton hazafelé, vagy fizikailag és lelkileg megcsonkítva érkeztek haza, és már soha nem élhettek teljes emberi életet. A szobor mindenki kopjafája. Ha megállunk előtte, ránk nehezedik a történelmünk, a keserűség és a köszönet, majd elgondolkodunk, ki is lehetett azokban a kabátokban, és a katonák alakja vajon kit takar. Egy apát, egy nagyapát, egy fiatal, szinte gyermeket? Azok, akik tényleg elvesztettek valakit, biztosan tudják, ki van a kabátok alatt.”
Hozzászólások