Húsvét – a kereszténység legnagyobb és legfontosabb ünnepe, melyen arra emlékezünk, ami a vallás lényege: Krisztus kereszthalála után harmadnapon feltámadt.
A húsvét szó eredete a magyar nyelvben az azt megelőző időszak, a negyvennapos böjt lezárulását jelzi. A Magyar Katolikus Lexikon szerint ugyanakkor utal a föltámadásra is, hiszen Jézus Krisztus „a megtestesülés beteljesedéseként” ismét fölvette az – immár megdicsőült emberi – testet (húst). A szó végül vonatkozhat a húsvéti, kiemelt jelentőségű szentáldozásra is – az utolsó vacsora igéi: „vegyétek… ez az én testem” alapján. Húsvét napja a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnap: március 22. és április 25. közé esik. A húsvét az ószövetségi pászka (héberül pészah) ünnepéből nőtt ki, mely a zsidók számára az egyiptomi fogságból való szabadításnak és az utolsó estén elfogyasztott szent vacsorának az ünnepe.
Húsvétkor ünnepli a keresztény világ Jézus Krisztus feltámadását. Az ünnepet megelőző hetet nagyhétnek nevezzük. Virágvasárnapon arról emlékezik meg az egyház, hogy Krisztus szamárháton bevonult Jeruzsálembe a pálmaágakat lengető tömeg éljenzése közepette. Nagycsütörtökön az utolsó vacsorát és Krisztusnak az Olajfák-hegyén történt elfogatását idézzük fel. Az utolsó vacsora az oltáriszentség, avagy protestáns szóhasználattal úrvacsora alapításának az ünnepe: Jézus vette a kenyeret és a bort, tanítványainak adta mint testét, mely megtöretik, és vérét, mely kiontattatik minden emberért, a bűnök bocsánatára. Ezzel a cselekedettel Jézus mindenkiért feláldozott vére árán Isten megújítja az Izraellel kötött régi szövetséget, és ezt az új szövetséget minden népnek felkínálja. Nagypéntek Krisztus szenvedésének, halálának és temetésének napja: „…a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. [...] a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg” (Ézsaiás könyve 53, 4k).
Harmadnapon, azaz húsvétvasárnap hajnalán Krisztus feltámadt a halottak közül: az üres sírhoz érkező asszonyok, majd a tanítványok mind tanúi a feltámadott Jézusnak.
Bár hagyományosan a karácsonyt nevezik a „szeretet ünnepének”, János evangélista szavai rámutatnak arra, hogy a feltámadás ünnepe legalább annyira megérdemli ezt a jelzőt: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (János evangéliuma 3, 16).
Hozzászólások