Szerintünk a legfőbb ideje lenne visszaállítani, újra megteremteni ünnepeink méltóságát, és megállapítani, kinek milyen felelőssége van abban, hogy idáig juthattunk.
Az 1848-as és az 1956-os forradalom emléknapjai az utóbbi években az utcai „harcokról”, a rendfenntartás feladatával megbízott erők, illetve a tüntetők és/vagy provokátorok flaszter-kergetőzéseitől, no meg a békés ünneplők elleni agresszív cselekményektől hangosak – legalábbis ami a fővárosi központi eseményeket illeti. Úgy nő föl egy nemzedék a húsz éve szabad, rendszert váltott, immár uniós Magyarországon, hogy március 15. és október 23. számára nem elsősorban a tiszta, emelkedett emlékezésről, múltunk és elődeink tiszteletéről, a nemzet összetartozásáról, a demokráciáról szól, nem elsősorban az önkénnyel, a zsarnoksággal és az erőszakkal szembeni ellenállás tanúságtételét jelenti; a nemzeti ünnep felszínére széthúzás, viszály, erőszak és „balhék” tapadtak.
Míg más népek büszkék nemzeti jelképeikre, előszeretettel lobogózzák fel még a magánházakat is, addig Magyarországon divattá vált megbélyegezni azokat, akik piros-fehér-zöld zászlóval mennek az utcára vagy a magyar trikolórral ékesítik föl otthonukat. „A kokárda mint a politikai identitás jele” kényszerképzetéből is csak lassan szabadulunk – kinek áll érdekében, hogy így maradjon? Kinek áll érdekében, hogy a jeles napokhoz félelem kapcsolódjon, hogy az emberek biztonságuk megóvása érdekében ne merjenek részt venni a központi megemlékezéseken, vonakodjanak gyermekeiket az utcára vinni ilyen alkalmakkor? Hány kordon, védőernyő és biztonsági őr mögé lehet még szorítani az ünnepet?
2009. március 15-én Budapesten azért állítottak elő magyar állampolgárokat, mert üres tojástartó, a Sztálin életéről szóló kötet, illetve a „Felelős kormányt Buda-Pesten” feliratú transzparens volt náluk, vagy éppen a jelenlegi politikai vezetés távozását követelték. Azét az elitét, mely csak a biztonságos távolból érintkezik a „közzel”. Budapest főpolgármestere évek óta csak önmagának mond beszédet. És ez a hatalom a megoldást nem a tükörbenézés mozzanatában látja, hanem – az államszocialista időket idézően – tovább szigorítja a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát.
Az 1848-as forradalom emléknapján akadt, akinek pofon is jutott. A legnagyobb pofont azonban – akár tudomásul veszi, akár nem – ismét csak a hatalom kapta, melyről újból kiderült, képtelen élni a valamikor belé fektetett bizalommal. Mert a rendet neki kell helyreállítani Magyarországon; a társadalmi és a gazdasági rendet is. Nem pofonokkal, újabb tiltásokkal és trükkös helycserével, hatalomátmentéssel. Demokratikus eszközökkel, a valódi tükör, a nemzet felé fordulva végre.
Itt a legfőbb ideje mindenkinek a tükörbe nézni.
Hozzászólások