Márciusban Szegeden is bemutatták a világ legismertebb magyar emberéről készült dokumentumfilmet. Az alkotás címe „Puskás Hungary”, mert ki ne tudná, hogy ez a világhíresség nem egy történelmi személy vagy tudós, esetleg művész volt, hanem futballista, az aranycsapat legendás csatára. A vetítés előtt a Déli Szó a Puskás-hagyaték gondozójával, Szöllősi György újságíróval beszélgetett arról, hogyan került a magyar foci a csodaként tisztelt minőségből a sokak által kinevetett szintre.
„Egy jó nemzeti válogatotthoz, színvonalas magyar bajnoksághoz több százezer egészséges körülmények között élő, ambiciózus sportoló gyerek kell és létesítmények – kezdte elemezni a problémát a felcsúti Puskás Akadémia kommunikációs igazgatója. „Ilyen értelemben elég nehéz a helyzet, hiszen az elmúlt ötven évben Magyarország volt a világon az egyetlen hely, ahol nem nőtt, hanem csökkent a futballisták, a futballpályák és az egyesületek száma” – tette hozzá.
Szöllősi szerint ezt a tendenciát nem lehet elválasztani az általános politikai, társadalmi, demográfiai tényezőktől. Egyes közösségeknek azonban nagy erejük lehet. Ilyen a felcsúti Puskás Ferenc Akadémia, a győri Fehér Miklós Akadémia, a kispesti Magyar Futball Akadémia, az agárdi Sándor Károly Akadémia, a szombathelyi Illés Béla Akadémia vagy egyéb más műhelyek, ahol magánemberek pénzüket nem kímélve arra áldoznak, hogy mégiscsak legyen futball az országban. Azt is mondják a hozzáértők – állítja a szakember -, hogy első lépésben lehet tíz, húsz olyan játékos, aki külföldi kluboknál szerepelve erős, ütőképes magyar válogatottat alkothat – ez a folyamat mintha elindult volna. Viszont ettől még a magyar labdarúgás nincs megmentve, mert ami az igazi erejét adná, az egy erős nemzeti bajnokság, NB I-ünk pedig rendkívül szerény körülmények közt vergődik…
„Először fel kell dolgoznunk a múltat, mert a magyar foci legnagyobb gondja, hogy nem tud példaképeket állítani a gyerekek elé” – folytatta a sportújságíró, a Puskás-könyv szerzője. „Huszti Szabolcs, Hajnal Tamás, Priskin Tamás generációja kinőheti magát, de ma még azt kell mondani, hogy Puskás Ferencet - akit mesterséges médiastruktúrával és egyéb csalásokkal elvettek a magyar gyerekektől mint példaképet – is meg kell ismerni” – fűzte hozzá.
A magyar futball szóösszetétel az országban egy lesajnált, megmosolyogtató fogalom, röhejes dolog – véli Szöllősi. Ha e kifejezést külföldön használja az ember, akkor mindenkinek valamilyen varázslatos dolog jut az eszébe, persze Puskás miatt. „Amikor azt mondom, hogy egyedül Magyarországon csökkent a pályák és a focisták száma, akkor arra is gondolok, nem létezik, hogy mindenféle tendenciától eltérő módon alakuljon Magyarországon a foci helyzete; e mögött egy tudatos politikát látok” – fejtette ki. „Az 1954-es vb-döntő után megharagudott a hivatalos politika a futballra, mert addig szállította a sikereket és a propagandát, de egyszer csak visszafelé sült el a fegyver. Erre rátett egy lapáttal, hogy 1956-ban az aranycsapatból három meghatározó magyar sztárjátékos maradt Nyugaton, amitől az egész téma még kínosabb, ellenszenvesebb lett, és ezeket a szupersztárokat, Czibort, Kocsist, Puskást le kellett tagadnia a rendszernek. Lehet látni, hogy egyenes vonalban hanyatlott a magyar futball. Voltak persze fellángolások, komoly sportvezetők az 1980-as években. De a sportág ellen ható erők erősebbek voltak, és a gazdasági helyzet sem kedvezett akkor már, szinte minden pénzt kivettek a fociból, úgy, hogy semmit sem forgattak vissza. Erre egy nagyon jellemző példa, hogy a 80-as évek közepén egy teljesen lehülyézett magyar válogatott pénzéből – amit az 1986-os mexikói világbajnokságra történő kijutásáért kapott a FIFA-tól – finanszírozta az OTSH a teljes olimpiai felkészülést Szöulra. Ez volt a labdarúgás sorsa itt évtizedeken át, és ha egy rendszerből állandóan csak kivesznek, és sosem tesznek vissza, akkor egy idő múlva lecsúszik” – így a szakember.
Szöllősi szerint a nagypolitika hathatós döntése kell a kilábaláshoz: „Kimondani, hogy akarunk futballt, és akkor az iskolákban osztályokat indítunk, edzőket képezünk, népszerűsítési kampányba fogunk, létesítményeket építünk! Így csinálta Törökország is. Vagy ki kell mondani, hogy nem kell futball, amit ilyen tradíció után senki sem mer megtenni, pedig tisztességesebb dolog volna. E tengődés miatt van a húsz-harminc éve zajló cinizmus a médiában is.”
Hozzászólások